Gyülekező egy humanista szalmazsákjánál

Reviczky Krisztina

Amikor egy élő legenda látogat városunkba, rengeteg kérdés torlódik fel az emberben. Vajon mi az, amit másként vagy ugyanúgy lát kilencvenöt évesen, mint negyvenes férfiként? Miért tartja fontosnak humanizmusát? Hogyan dolgozza fel azt a kettősséget, hogy munkásságát Kossuth-díjjal jutalmazzák, ugyanakkor elítélik, ha eltér a tőle elvárt konvencionális szereptől és a saját életét éli? Kicsoda ő tulajdonképpen?

         Faludy György nevét mindenki ismeri. Bejárta a fél világot, hol emigrációba kényszerült, hol pusztán átutazóként  öregbítette Magyarország hírnevét. Számos megpróbáltatáson ment keresztül, túlélte a félévnyi munkatábort, de soha nem felejtett el adni önmagából, még a legnehezebb időkben is ember és költő maradt.

Az ajkai Kaszinó nagyterme március 3-án megtelt érdeklődőkkel. Faludy először járt városunkban, a Téglavetők és a Nagy László Városi Könyvtár és Szabadidő Központ meghívására érkezett hozzánk. Mégsem idegenként jött, hiszen azt mondta, olyan sok mondanivalója van, hogy azt sem tudja, hol kezdje. Márpedig ilyesmit általában ismerőseinek mond az ember.

És elkezdődött a nagy mesélés. Személyes emlékekről, egymás megtréfálásáról, a nagy nevekről, akik számára élő, hús-vér barátokat jelentettek. Kartinthy titokzatos noteszáról, agyműtétjéről, József Attila parázsvitáiról, temetéséről és halála utáni elismeréséről, népszerűségéről, a Japán kávéházról, az emigrációról, a túlélésről, és sok-sok humorról. Manapság kihalt az a tréfás hangulat, ami az embereket átsegíti a nehéz korszakokon - mondta Faludy.

Elmesélte, számára az emberi szabadság az, amikor az ember azt csinál, amit helyesnek tart. Ezért igaza volt mindazoknak, akik úgy döntöttek, emigrációban folytatják életüket, és azoknak is, akik itthon maradtak. Recsk után kénytelen volt feleségével külföldre menni, nem tudott megalkudni az akkori rendszerrel, és egy újabb bebörtönzést nehezen viselt volna el. Szabadon, de félelemmel keltek útra. Első, 1938-as emigrációjához képest nagy változást tapasztalt '56-ban. Lehetőségük volt választani, hová menjenek. Külföldön (például Ausztriában) az emberek úgy viselkedtek, mintha adósai lennének a magyar népnek. A buszon pénzzel tömték zsebeiket, a taxik ingyen fuvarozták őket és mindenki nagyon kedves volt hozzájuk. Akkoriban még nem volt ilyen mértékű információ dömping, manapság a világ kiszélesedett. Ami régen misztikusnak és érthetetlennek tűnt (például Kína), ma már megszokott hírforrás az újságban.

Nehéz megmondani, mi az igazság, de lehetőségeihez mérten mindig kötelességének tekintette, hogy megírja - mondta Faludy. - Ösztönösen arról írt, amit helyesnek gondolt. Furcsa, hogy Magyarországon a gyászjelenségeket ünnepeljük. Mindig sérelmeinken rágódunk, amelyeken a világ minden népe túlteszi magát. Az a gond nálunk, hogy mindig kétféle magyar nemzetet játszottunk (holott csak egy van): kurucot vagy labancot, császárpártit vagy republikánust, Széchenyi- vagy Deákpártit, falusit vagy városit, konzervatívat vagy liberálist. Amikor haza jöttem az Egyesült Államokból, fogalmam sem volt, hogy hátrahagyott barátaim közül kinek milyen a politikai álláspontja. Egyszerűen nem foglalkoztunk vele, nem tartottuk fontosnak, nevetséges lett volna ez alapján megítélni egymást - fogalmazott.

A magyar a világ költészetének élvonalában van, talán az angol és latin előzi meg csupán. Tragédiánk az, hogy nem vagyunk lefordíthatóak. Más nemzetek költői nemigen beszélnek magyarul, így csak a magyarok fordíthatják le verseinket idegen nyelvre, melyek megértéséhez szintén tudni kell magyarul. Amikor Faludy nevét nem szívesen látta a cenzúra, Villon verseinek átköltésével nyílt alkalma megírni sok mindent, amire akkor Magyarországnak szüksége volt.

Női és férfi költők közötti különbség? - kérdezte. - Talán az, hogy a férfiakból több van. Kevés női név maradt fenn évszázadokon át. Ám a hölgyek költészete vonzóbb, mert erotikusabb, érzékibb. Hogy mennyire főváros-központú művészeti életünk, arra csak azt válaszolta lapunknak: csak úgy, mint más országokban. Bár vidéken is vannak önszerveződő művészeti körök, általában az a jellemző, hogy az alkotók igyekeznek a fővárosba költözni. Így az ottaniak nagy része tulajdonképpen vidéki, de sok budapesti költözik vidékre is. Ám az irodalom nem a helytől függ: ott van, ahol a költő.

A vers mindig menedék volt számára, abba sűrítette, amit igazán gondolt - mondta mindenki Gyuri bácsija. Recsken a tizenkét órányi kőtörés, vagy kőhordás napi monotóniáját semmi sem törte meg. Társaival megállapították: így nem érdemes élni. Ekkor elkezdtek művelődni, beszélgetni. Munka után volt erejük a szalmazsákok mellett gyülekezni, irodalomról, filozófiáról és a világ dolgairól értekezni. (Faludy zsákjánál tízfős csoportok gyűltek össze.) Nem voltak megosztva, egység uralkodott közöttük akkor is, ha eszmét cseréltek és vitáztak. Papír nélkül is születtek versek, a költő napi negyven sort próbált memorizálni. Ha nem írt, a nap végtelen hosszúnak látszott, ám ha a versekkel foglalkozott, két-három órának tűnt. Egyetlen gondolat bántotta: ha ő maga a kézirat és meghal, oda a vers.

A Kaszinó nagytermében több tízfős csoport állt Faludy György "szalmazsákja" mellé, hogy meghallgassuk a világ dolgairól. Egy egész század kéziratába olvashattunk bele segítségével, és papír nélkül próbáltunk memorizálni, megtanulni valamit, amiért érdemes élni.